Sziasztok!
Megérkezett a 3. fejezet! Remélem tetszeni fog, és ne haragudjatok, hogy ennyit kellett várni rá.
3. rész
Nem. – suttogta magában Elena. – Nem, ez nem lehet igaz… Én… én megöltem egy
embert - ismételgette magában hitetlenül a szavakat. Soha nem gondolta
volna, hogy abból az életvidám lányból, aki egy légynek sem tudott volna
ártani, egy embereket ölő gyilkos lesz. S az a folyadék, mely az emberek
testében áramlik, az lesz majd az egyedüli, mellőzhetetlen táplálékforrása. Nem
tudta, mit tegyen, a mai nap folyamán már sokadjára érezte kilátástalannak a
helyzetét. Elena lelki szemei előtt egy pillanat alatt lepergett eddigi élete.
Amikor még a szülei éltek, a természetfeletti világot pedig csak a mesekönyvekből
ismerte. Minden annyival egyszerűbb
volt. Egy átlagos lányként töltötte mindennapjait, átlagos barátokkal, és
hétköznapi problémákkal. Szülei halála után hatalmába kerítette a gyász, s
szívében eluralkodott az üresség. Egész nap csak otthon ült magába roskadva, s
idővel kezdte úgy érezni soha nem fog megszűnni a szorító, kínzó érzés a
mellkasában. Amikor megismerkedett Stefannal, lassan eloszlott a már-már
fojtogató üresség, s helyét lassan boldogság és szerelem vette át. Ő volt az a
személy, aki akkor a megnyugvást és a biztonságot jelentette a lány számára.
Amint egyre jobban kezdett belecsöppeni eme természetfeletti világba, annál
inkább változott meg az élete. Kiderült, hogy ő a hasonmás, és mindenidők egyik
legerősebb vámpírja van a nyomában. Mindent a barátainak köszönhetett, akik
mindent megtettek annak érdekében, hogy Elena emberként élhesse tovább
hétköznapjait, ám ez a terv mostanára kudarcba fulladt. A lány vámpír lett, s
ezen már semmi és senki nem tudott változtatni. És most csak állt jégbe fagyva
a halott lány mellett, s könnyei némán potyogtak.
- Elena - hallotta a háta mögül az ismerős, kissé rekedtes hangot, de
reagálni nem tudott rá. Továbbra is kővé dermedve bámulta a holttestet,
miközben próbált ésszerű magyarázatot keresni a történtekre, de hiába
kutakodott. Bár nem sokat morfondírozott rajta, nem így képzelte el a vér
iránti függőséget. Legalábbis nem ilyen intenzívnek és erősnek. Nem hitte, hogy
valaha is ez a folyadék fogja irányítani. A férfi tovább ismételgette a lány
nevét, de bármiféle reakció hiányában gyengéden megragadta a vállát, és maga
elé fordította, ezáltal sikerült a lányt kizökkentenie összezavart tudatából.
- Damon… én… - nézett rá kétségbeesetten Elena, miközben könnyeivel
küszködött, de nem bírta befejezni a mondatot, mert a könnycseppek újra és újra
elárasztották törékeny arcát. A fejét Damon mellkasának támasztotta, s úgy
próbálta elhessegetni a sírógörcsöt, ami az elmúlt pár percben jött rá. De
továbbra is csak a férfi izmos mellkasának dőlve zokogott, könnyei pedig óriási
vízesésként hullottak szeméből.
- Shh... minden rendben lesz! - hangzottak a szavak a férfi szájából, bár
ebben még ő sem volt teljesen biztos. Gyengéden cirógatta a lány hátát,
miközben próbált megoldásokra vagy legalább néhány hasznosnak bizonyuló ötletre
lelni a gondolataiban. – Átvészeljük, oké? – kérdezte Elenától, miközben
felemelte a lány fejét, és mélyen a szemébe nézett. Bár Damon tudta, hogy ennek
most nincs itt az ideje, akaratlanul is a lány ajkaira pillantott. Azokra az
ajkakra, amik nemrég még őt csókolták. Akármennyire is lehetetlennek tűnt,
Damonnek muszáj volt elhessegetnie az érzelmeit, s vágyait. El kellett fogadnia
a tényt, miszerint valószínűleg soha többé nem érezheti a lány szeretetre vágyó
ajkait a sajátján.
Amikor Elena belenézett a vámpír kéken csillogó szemeibe, lelkébe megnyugvás
települt. Azok a szemek, Damon karjai mindig biztonságot sugalltak. Amikor vele
volt, a félelem összes szikrája egy szempillantás alatt kiáramlott a testéből.
A férfi tekintete mindig erőt adott neki, mintha legbelül arra ösztönözték
volna, hogy nem adhatja fel. És ez most sem volt másképp.
Bár Elena még mindig szipogott a már hosszú percek óta meg nem szűnő
sírástól, egy halvány mosoly jelent meg a szája szegletében, s alig láthatóan
bólintott.
- Felhívom Stefant. – szólt Damon, s
azzal tárcsázni kezdte a tudatába már mélyen belevésődött számot.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Jeremy tv-t nézett, amikor hallotta, hogy kopognak az ajtón. Az utóbbi napok
hosszúak és nehezek voltak számára. Bár hiányzott neki nővére, és mindent
megtett volna, hogy láthassa, de tudta, hogy ez még nem lehetséges. Beszélt
Stefannal telefonon, s a vámpír elmondta mi történt, hogy a lány most veszélyt
jelent nemcsak másokra, de talán még saját magára is. Soha nem bocsátaná meg
magának, ha öccsének baja esne, így Jeremynek akármilyen nehéznek is bizonyult,
muszáj volt belátni, hogy a nagy találkozás még várat magára. A házban már
napok óta egyedül tartózkodott. Próbálta lefoglalni magát, de nem mindig
sikerült. Magányosnak érezte magát nővére és Alaric nélkül. Hiányzott neki töri
tanára, akire már családtagként tekintet, akire mindig számíthatott, és aki
mindent megtett annak érdekében, hogy megóvja a fiút. Jeremy naphosszat csak a
tv-t bámulta, és amikor mégis úgy döntött befejezi az agyzsibbasztó műsorok áradatának
nézését, figyelmét a különböző depressziós zenék kötötték le. Bár ez nem a
legjobb módja a fájdalom kiheverésének, a fiú mégis sokat változott az utóbbi
években. Már nem folyamodott drogokhoz, hiszen rájött, attól nem múlik el a
fájdalom, mindössze abban a kábult állapotban csak nem vesz róla tudomást.
Jeremy lassan vánszorgott le a lépcsőn, s talán annál is lassabban nyitott
ajtót.
- Stefan! Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte meglepődve. Nem
számított látogatókra, főleg nem a vámpírra. Mostanában csak barátai próbálták
kihurcolni barlangjából, bár eme hadjárat csak ritkán járt sikerrel.
- Itt van Elena? – kérdezte idegesen a vámpír, miközben besuhant a házba.
- Nem, nincs. De mégis mi történt? – a fiú aggódott a nővéréért, hisz
ismerte a lányt, s sejtette, hogy számára ezek a napok kínkeservesen nehezek
lehetnek.
- Eltűnt. Befejezte az átváltozását, és elrohant. Mire észbe kaptunk
Damonnel, már túl késő volt. Azt hittem, ide jött. – válaszolta Stefan,
miközben kezével össze-vissza hadonászott magyarázásképpen.
Jeremy jégbe fagyva állt a bejárati ajtónál, szeretett volna valamit
reagálni az elhangzottakra, de a sokk hatására, miszerint a nővére eltűnt, és
ki tudja hol van, vagy hogy egyáltalán jól van-e, képtelen volt egyetlenegy
értelmes szót is kinyögni a száján. Mire néhány másodpercnyi csend után nagy
nehezen szavak megformálására nyitotta volna ajkait, megcsörrent Stefan
telefonja.
- Damon! – szólt bele Stefan idegesen, nem is próbálva leplezni zavartságát.
- Helló, öcsi! Megvan
Elena. – közölte a vámpír, a megnyugtató információkat, miközben a lányra
pillantott. Stefan megkönnyebbülten sóhajtott fel, s érezte, amint a szorító
lánc a szíve körül, nagy zajjal hullik a földre, miközben Jeremynek halványan intett, hogy Damon megtalálta a nővérét.
- Hol vagytok? Jól van? – kérdezte a
fiatalabbik Salvatore, most már nyugodtabb hangnemben, bár hangjában még mindig
fellelhető volt az aggodalom apró jelei.
- Itt vagyunk a temetőnél. És igen, jól
van. Nem támadta meg egy mókus sem. - mondta Damon, miközben Elenára kacsintott,
de a lány erre csak egy vállba bokszolással válaszolt, bár mégsem bírta ki,
hogy a szája sarka ne felfele görbüljön. – Te merre vagy?
- Jeremyvel vagyok a Gilbert házban. –
Hangzott a rövid, de egyértelmű válasz, minek hatására Elenának egy pillanat
alatt felcsillant a szeme. Vámpírhallás. Talán ez volt az a képesség, amit
hasznosnak talált a lány a vámpírlét során. Hihetetlen sebességgel kapta ki a
telefont Damon kezéből, úgy, hogy a férfi a meglepődöttségtől, még reagálni sem
tudott a helyzetre.
- Szia, Stefan, várjatok meg,
odamegyünk. – szólt bele a telefonba a fiatal vámpír. Boldog volt, hogy
láthatja öccsét, hisz tudta, hogy nehéz időkön megy keresztül, és szüksége van
valakire, akire számíthat, és rázúdíthatja problémáit. És erre jelenleg talán a
nővére bizonyult a legalkalmasabbnak. Mihelyst kimondta ezt a néhány szót, az
idősebbik Salvatore dühösen kikapta a kezéből a telefon, és lerakta.
-
Remek, Elena! Menjünk testvérlátogatóba és hagyjuk itt a hullát! – szólt Damon
ironikusan, miközben zsebre vágta a telefont. Ezzel a mondattal akaratlanul is
sikerült kizökkentenie Elenát a boldogság felhőjéből, és ismét úrrá lett rajta az
aggodalom és a bűntudat. Helyzetét újra kilátástalannak találta, s szemeibe
ismét könny szökött. Újra köszönthette a fojtogató érzést a torkában, ami nem
javított a hangulatán, sőt…
- Hé… nem úgy gondoltam… - szólt
gyengéden Damon, amikor meglátta Elena szomorúsággal teli arcát. Gratulálok Damon, ezt megint elcseszted.
– gondolta magában a vámpír. Soha nem akarta megbántani a lányt, de a hosszú
évek alatt jól bevett szokásává vált, hogy gyakran előbb cselekedett, mint
gondolkodott volna.
- Semmi baj… - szipogta az újdonsült
vámpír. – Ez az én hibám, nekem kell helyrehoznom. – suttogta, miközben
könnyeivel ádáz küzdelmet vívott. Elena soha nem gondolta magát egy sírós
nyafogó lánynak, és nagyon remélte, hogy hamar kinövi ezt a korszakát.
- Nem, nem neked kell helyrehoznod,
hanem nekünk. – felelte a férfi, ellentmondást nem tűrően. Nem hagyhatta, hogy
a lány magába roskadjon, és ennek az érdekében minden meg is tett.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Miután Damon
és Elena elásták a holttestet, kocsiba ültek, és a Gilbert ház felé vették az
irányt. Bár Damon nem tartotta jó ötletnek a korai találkozást Jeremyvel, mivel
látta, hogy Elena nem uralja még ösztöneit, de bízott benne, hogyha ő és Stefan
is ott lesznek, nem történhet semmi baj. A rövid utazás alatt síri csend honolt,
Elena fejében viszont káosz uralkodott. Beszélnem
kell vele. Muszáj megbeszélnünk a dolgokat. Miért feledtette el velem azokat az
emlékeket? Miért nem akarta, hogy emlékezzek rájuk? – gondolatai villámként
cikáztak a fejében. Tényleg beszélni akart Damonnel, de egy valami
visszatartotta. A félelem. Félt, hogy valami olyasmit hall vagy érez, amit nem
lenne szabad. Félt, hogy olyanokról szerez tudomást, amik talán megzavarhatják
döntése biztosságában. A mai nap folyamán többször is lett volna lehetősége
beszélni a vámpírral, de valami mindig visszatartotta. Akármennyire is próbálta
kiverni ezeket a gondolatokat a fejéből, azok újra s újra utat törtek maguknak.
Még ma beszélni fogok vele. Muszáj tudnom
az igazat. – határozta el végül magában a lány.
Szia szerintem nagyon jó lett!! :)
VálaszTörlésszia!
VálaszTörlésnagYon tetszik ez a rész.kiváncsi vagyok mikor hozza fel elena a visszatért emlékeit damonnak és természetesen a beszélgetésükre.siess a kövivel!!:))):DD
szerintem nagyon, nagyon jó lett alig vérom már a többit
VálaszTörlésnagyon romantikus meghato .egy igazi remekmu.
VálaszTörlésszia , lessz folytatása?
VálaszTörlés