Fanfiction - 3. rész

Sziasztok!

Megérkezett a 3. fejezet! Remélem tetszeni fog, és ne haragudjatok, hogy ennyit kellett várni rá.

3. rész

Nem. – suttogta magában Elena. – Nem, ez nem lehet igaz… Én… én megöltem egy embert - ismételgette magában hitetlenül a szavakat. Soha nem gondolta volna, hogy abból az életvidám lányból, aki egy légynek sem tudott volna ártani, egy embereket ölő gyilkos lesz. S az a folyadék, mely az emberek testében áramlik, az lesz majd az egyedüli, mellőzhetetlen táplálékforrása. Nem tudta, mit tegyen, a mai nap folyamán már sokadjára érezte kilátástalannak a helyzetét. Elena lelki szemei előtt egy pillanat alatt lepergett eddigi élete. Amikor még a szülei éltek, a természetfeletti világot pedig csak a mesekönyvekből ismerte.  Minden annyival egyszerűbb volt. Egy átlagos lányként töltötte mindennapjait, átlagos barátokkal, és hétköznapi problémákkal. Szülei halála után hatalmába kerítette a gyász, s szívében eluralkodott az üresség. Egész nap csak otthon ült magába roskadva, s idővel kezdte úgy érezni soha nem fog megszűnni a szorító, kínzó érzés a mellkasában. Amikor megismerkedett Stefannal, lassan eloszlott a már-már fojtogató üresség, s helyét lassan boldogság és szerelem vette át. Ő volt az a személy, aki akkor a megnyugvást és a biztonságot jelentette a lány számára. Amint egyre jobban kezdett belecsöppeni eme természetfeletti világba, annál inkább változott meg az élete. Kiderült, hogy ő a hasonmás, és mindenidők egyik legerősebb vámpírja van a nyomában. Mindent a barátainak köszönhetett, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy Elena emberként élhesse tovább hétköznapjait, ám ez a terv mostanára kudarcba fulladt. A lány vámpír lett, s ezen már semmi és senki nem tudott változtatni. És most csak állt jégbe fagyva a halott lány mellett, s könnyei némán potyogtak.

- Elena - hallotta a háta mögül az ismerős, kissé rekedtes hangot, de reagálni nem tudott rá. Továbbra is kővé dermedve bámulta a holttestet, miközben próbált ésszerű magyarázatot keresni a történtekre, de hiába kutakodott. Bár nem sokat morfondírozott rajta, nem így képzelte el a vér iránti függőséget. Legalábbis nem ilyen intenzívnek és erősnek. Nem hitte, hogy valaha is ez a folyadék fogja irányítani. A férfi tovább ismételgette a lány nevét, de bármiféle reakció hiányában gyengéden megragadta a vállát, és maga elé fordította, ezáltal sikerült a lányt kizökkentenie összezavart tudatából.

- Damon… én… - nézett rá kétségbeesetten Elena, miközben könnyeivel küszködött, de nem bírta befejezni a mondatot, mert a könnycseppek újra és újra elárasztották törékeny arcát. A fejét Damon mellkasának támasztotta, s úgy próbálta elhessegetni a sírógörcsöt, ami az elmúlt pár percben jött rá. De továbbra is csak a férfi izmos mellkasának dőlve zokogott, könnyei pedig óriási vízesésként hullottak szeméből.

- Shh... minden rendben lesz! - hangzottak a szavak a férfi szájából, bár ebben még ő sem volt teljesen biztos. Gyengéden cirógatta a lány hátát, miközben próbált megoldásokra vagy legalább néhány hasznosnak bizonyuló ötletre lelni a gondolataiban. – Átvészeljük, oké? – kérdezte Elenától, miközben felemelte a lány fejét, és mélyen a szemébe nézett. Bár Damon tudta, hogy ennek most nincs itt az ideje, akaratlanul is a lány ajkaira pillantott. Azokra az ajkakra, amik nemrég még őt csókolták. Akármennyire is lehetetlennek tűnt, Damonnek muszáj volt elhessegetnie az érzelmeit, s vágyait. El kellett fogadnia a tényt, miszerint valószínűleg soha többé nem érezheti a lány szeretetre vágyó ajkait a sajátján.

Amikor Elena belenézett a vámpír kéken csillogó szemeibe, lelkébe megnyugvás települt. Azok a szemek, Damon karjai mindig biztonságot sugalltak. Amikor vele volt, a félelem összes szikrája egy szempillantás alatt kiáramlott a testéből. A férfi tekintete mindig erőt adott neki, mintha legbelül arra ösztönözték volna, hogy nem adhatja fel. És ez most sem volt másképp.

Bár Elena még mindig szipogott a már hosszú percek óta meg nem szűnő sírástól, egy halvány mosoly jelent meg a szája szegletében, s alig láthatóan bólintott.

- Felhívom Stefant. – szólt Damon, s azzal tárcsázni kezdte a tudatába már mélyen belevésődött számot.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Jeremy tv-t nézett, amikor hallotta, hogy kopognak az ajtón. Az utóbbi napok hosszúak és nehezek voltak számára. Bár hiányzott neki nővére, és mindent megtett volna, hogy láthassa, de tudta, hogy ez még nem lehetséges. Beszélt Stefannal telefonon, s a vámpír elmondta mi történt, hogy a lány most veszélyt jelent nemcsak másokra, de talán még saját magára is. Soha nem bocsátaná meg magának, ha öccsének baja esne, így Jeremynek akármilyen nehéznek is bizonyult, muszáj volt belátni, hogy a nagy találkozás még várat magára. A házban már napok óta egyedül tartózkodott. Próbálta lefoglalni magát, de nem mindig sikerült. Magányosnak érezte magát nővére és Alaric nélkül. Hiányzott neki töri tanára, akire már családtagként tekintet, akire mindig számíthatott, és aki mindent megtett annak érdekében, hogy megóvja a fiút. Jeremy naphosszat csak a tv-t bámulta, és amikor mégis úgy döntött befejezi az agyzsibbasztó műsorok áradatának nézését, figyelmét a különböző depressziós zenék kötötték le. Bár ez nem a legjobb módja a fájdalom kiheverésének, a fiú mégis sokat változott az utóbbi években. Már nem folyamodott drogokhoz, hiszen rájött, attól nem múlik el a fájdalom, mindössze abban a kábult állapotban csak nem vesz róla tudomást.

Jeremy lassan vánszorgott le a lépcsőn, s talán annál is lassabban nyitott ajtót.

-  Stefan! Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte meglepődve. Nem számított látogatókra, főleg nem a vámpírra. Mostanában csak barátai próbálták kihurcolni barlangjából, bár eme hadjárat csak ritkán járt sikerrel.

- Itt van Elena? – kérdezte idegesen a vámpír, miközben besuhant a házba.

- Nem, nincs. De mégis mi történt? – a fiú aggódott a nővéréért, hisz ismerte a lányt, s sejtette, hogy számára ezek a napok kínkeservesen nehezek lehetnek.

- Eltűnt. Befejezte az átváltozását, és elrohant. Mire észbe kaptunk Damonnel, már túl késő volt. Azt hittem, ide jött. – válaszolta Stefan, miközben kezével össze-vissza hadonászott magyarázásképpen.

Jeremy jégbe fagyva állt a bejárati ajtónál, szeretett volna valamit reagálni az elhangzottakra, de a sokk hatására, miszerint a nővére eltűnt, és ki tudja hol van, vagy hogy egyáltalán jól van-e, képtelen volt egyetlenegy értelmes szót is kinyögni a száján. Mire néhány másodpercnyi csend után nagy nehezen szavak megformálására nyitotta volna ajkait, megcsörrent Stefan telefonja.

- Damon! – szólt bele Stefan idegesen, nem is próbálva leplezni zavartságát.

- Helló, öcsi! Megvan Elena. – közölte a vámpír, a megnyugtató információkat, miközben a lányra pillantott. Stefan megkönnyebbülten sóhajtott fel, s érezte, amint a szorító lánc a szíve körül, nagy zajjal hullik a földre, miközben Jeremynek halványan intett, hogy Damon megtalálta a nővérét.

- Hol vagytok? Jól van? – kérdezte a fiatalabbik Salvatore, most már nyugodtabb hangnemben, bár hangjában még mindig fellelhető volt az aggodalom apró jelei.

- Itt vagyunk a temetőnél. És igen, jól van. Nem támadta meg egy mókus sem. - mondta Damon, miközben Elenára kacsintott, de a lány erre csak egy vállba bokszolással válaszolt, bár mégsem bírta ki, hogy a szája sarka ne felfele görbüljön. – Te merre vagy?

- Jeremyvel vagyok a Gilbert házban. – Hangzott a rövid, de egyértelmű válasz, minek hatására Elenának egy pillanat alatt felcsillant a szeme. Vámpírhallás. Talán ez volt az a képesség, amit hasznosnak talált a lány a vámpírlét során. Hihetetlen sebességgel kapta ki a telefont Damon kezéből, úgy, hogy a férfi a meglepődöttségtől, még reagálni sem tudott a helyzetre.

- Szia, Stefan, várjatok meg, odamegyünk. – szólt bele a telefonba a fiatal vámpír. Boldog volt, hogy láthatja öccsét, hisz tudta, hogy nehéz időkön megy keresztül, és szüksége van valakire, akire számíthat, és rázúdíthatja problémáit. És erre jelenleg talán a nővére bizonyult a legalkalmasabbnak. Mihelyst kimondta ezt a néhány szót, az idősebbik Salvatore dühösen kikapta a kezéből a telefon, és lerakta.

 - Remek, Elena! Menjünk testvérlátogatóba és hagyjuk itt a hullát! – szólt Damon ironikusan, miközben zsebre vágta a telefont. Ezzel a mondattal akaratlanul is sikerült kizökkentenie Elenát a boldogság felhőjéből, és ismét úrrá lett rajta az aggodalom és a bűntudat. Helyzetét újra kilátástalannak találta, s szemeibe ismét könny szökött. Újra köszönthette a fojtogató érzést a torkában, ami nem javított a hangulatán, sőt… 

- Hé… nem úgy gondoltam… - szólt gyengéden Damon, amikor meglátta Elena szomorúsággal teli arcát. Gratulálok Damon, ezt megint elcseszted. – gondolta magában a vámpír. Soha nem akarta megbántani a lányt, de a hosszú évek alatt jól bevett szokásává vált, hogy gyakran előbb cselekedett, mint gondolkodott volna.

- Semmi baj… - szipogta az újdonsült vámpír. – Ez az én hibám, nekem kell helyrehoznom. – suttogta, miközben könnyeivel ádáz küzdelmet vívott. Elena soha nem gondolta magát egy sírós nyafogó lánynak, és nagyon remélte, hogy hamar kinövi ezt a korszakát.

- Nem, nem neked kell helyrehoznod, hanem nekünk. – felelte a férfi, ellentmondást nem tűrően. Nem hagyhatta, hogy a lány magába roskadjon, és ennek az érdekében minden meg is tett.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Miután Damon és Elena elásták a holttestet, kocsiba ültek, és a Gilbert ház felé vették az irányt. Bár Damon nem tartotta jó ötletnek a korai találkozást Jeremyvel, mivel látta, hogy Elena nem uralja még ösztöneit, de bízott benne, hogyha ő és Stefan is ott lesznek, nem történhet semmi baj. A rövid utazás alatt síri csend honolt, Elena fejében viszont káosz uralkodott. Beszélnem kell vele. Muszáj megbeszélnünk a dolgokat. Miért feledtette el velem azokat az emlékeket? Miért nem akarta, hogy emlékezzek rájuk? – gondolatai villámként cikáztak a fejében. Tényleg beszélni akart Damonnel, de egy valami visszatartotta. A félelem. Félt, hogy valami olyasmit hall vagy érez, amit nem lenne szabad. Félt, hogy olyanokról szerez tudomást, amik talán megzavarhatják döntése biztosságában. A mai nap folyamán többször is lett volna lehetősége beszélni a vámpírral, de valami mindig visszatartotta. Akármennyire is próbálta kiverni ezeket a gondolatokat a fejéből, azok újra s újra utat törtek maguknak. Még ma beszélni fogok vele. Muszáj tudnom az igazat. – határozta el végül magában a lány.