Fanfiction - 3. rész

Sziasztok!

Megérkezett a 3. fejezet! Remélem tetszeni fog, és ne haragudjatok, hogy ennyit kellett várni rá.

3. rész

Nem. – suttogta magában Elena. – Nem, ez nem lehet igaz… Én… én megöltem egy embert - ismételgette magában hitetlenül a szavakat. Soha nem gondolta volna, hogy abból az életvidám lányból, aki egy légynek sem tudott volna ártani, egy embereket ölő gyilkos lesz. S az a folyadék, mely az emberek testében áramlik, az lesz majd az egyedüli, mellőzhetetlen táplálékforrása. Nem tudta, mit tegyen, a mai nap folyamán már sokadjára érezte kilátástalannak a helyzetét. Elena lelki szemei előtt egy pillanat alatt lepergett eddigi élete. Amikor még a szülei éltek, a természetfeletti világot pedig csak a mesekönyvekből ismerte.  Minden annyival egyszerűbb volt. Egy átlagos lányként töltötte mindennapjait, átlagos barátokkal, és hétköznapi problémákkal. Szülei halála után hatalmába kerítette a gyász, s szívében eluralkodott az üresség. Egész nap csak otthon ült magába roskadva, s idővel kezdte úgy érezni soha nem fog megszűnni a szorító, kínzó érzés a mellkasában. Amikor megismerkedett Stefannal, lassan eloszlott a már-már fojtogató üresség, s helyét lassan boldogság és szerelem vette át. Ő volt az a személy, aki akkor a megnyugvást és a biztonságot jelentette a lány számára. Amint egyre jobban kezdett belecsöppeni eme természetfeletti világba, annál inkább változott meg az élete. Kiderült, hogy ő a hasonmás, és mindenidők egyik legerősebb vámpírja van a nyomában. Mindent a barátainak köszönhetett, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy Elena emberként élhesse tovább hétköznapjait, ám ez a terv mostanára kudarcba fulladt. A lány vámpír lett, s ezen már semmi és senki nem tudott változtatni. És most csak állt jégbe fagyva a halott lány mellett, s könnyei némán potyogtak.

- Elena - hallotta a háta mögül az ismerős, kissé rekedtes hangot, de reagálni nem tudott rá. Továbbra is kővé dermedve bámulta a holttestet, miközben próbált ésszerű magyarázatot keresni a történtekre, de hiába kutakodott. Bár nem sokat morfondírozott rajta, nem így képzelte el a vér iránti függőséget. Legalábbis nem ilyen intenzívnek és erősnek. Nem hitte, hogy valaha is ez a folyadék fogja irányítani. A férfi tovább ismételgette a lány nevét, de bármiféle reakció hiányában gyengéden megragadta a vállát, és maga elé fordította, ezáltal sikerült a lányt kizökkentenie összezavart tudatából.

- Damon… én… - nézett rá kétségbeesetten Elena, miközben könnyeivel küszködött, de nem bírta befejezni a mondatot, mert a könnycseppek újra és újra elárasztották törékeny arcát. A fejét Damon mellkasának támasztotta, s úgy próbálta elhessegetni a sírógörcsöt, ami az elmúlt pár percben jött rá. De továbbra is csak a férfi izmos mellkasának dőlve zokogott, könnyei pedig óriási vízesésként hullottak szeméből.

- Shh... minden rendben lesz! - hangzottak a szavak a férfi szájából, bár ebben még ő sem volt teljesen biztos. Gyengéden cirógatta a lány hátát, miközben próbált megoldásokra vagy legalább néhány hasznosnak bizonyuló ötletre lelni a gondolataiban. – Átvészeljük, oké? – kérdezte Elenától, miközben felemelte a lány fejét, és mélyen a szemébe nézett. Bár Damon tudta, hogy ennek most nincs itt az ideje, akaratlanul is a lány ajkaira pillantott. Azokra az ajkakra, amik nemrég még őt csókolták. Akármennyire is lehetetlennek tűnt, Damonnek muszáj volt elhessegetnie az érzelmeit, s vágyait. El kellett fogadnia a tényt, miszerint valószínűleg soha többé nem érezheti a lány szeretetre vágyó ajkait a sajátján.

Amikor Elena belenézett a vámpír kéken csillogó szemeibe, lelkébe megnyugvás települt. Azok a szemek, Damon karjai mindig biztonságot sugalltak. Amikor vele volt, a félelem összes szikrája egy szempillantás alatt kiáramlott a testéből. A férfi tekintete mindig erőt adott neki, mintha legbelül arra ösztönözték volna, hogy nem adhatja fel. És ez most sem volt másképp.

Bár Elena még mindig szipogott a már hosszú percek óta meg nem szűnő sírástól, egy halvány mosoly jelent meg a szája szegletében, s alig láthatóan bólintott.

- Felhívom Stefant. – szólt Damon, s azzal tárcsázni kezdte a tudatába már mélyen belevésődött számot.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Jeremy tv-t nézett, amikor hallotta, hogy kopognak az ajtón. Az utóbbi napok hosszúak és nehezek voltak számára. Bár hiányzott neki nővére, és mindent megtett volna, hogy láthassa, de tudta, hogy ez még nem lehetséges. Beszélt Stefannal telefonon, s a vámpír elmondta mi történt, hogy a lány most veszélyt jelent nemcsak másokra, de talán még saját magára is. Soha nem bocsátaná meg magának, ha öccsének baja esne, így Jeremynek akármilyen nehéznek is bizonyult, muszáj volt belátni, hogy a nagy találkozás még várat magára. A házban már napok óta egyedül tartózkodott. Próbálta lefoglalni magát, de nem mindig sikerült. Magányosnak érezte magát nővére és Alaric nélkül. Hiányzott neki töri tanára, akire már családtagként tekintet, akire mindig számíthatott, és aki mindent megtett annak érdekében, hogy megóvja a fiút. Jeremy naphosszat csak a tv-t bámulta, és amikor mégis úgy döntött befejezi az agyzsibbasztó műsorok áradatának nézését, figyelmét a különböző depressziós zenék kötötték le. Bár ez nem a legjobb módja a fájdalom kiheverésének, a fiú mégis sokat változott az utóbbi években. Már nem folyamodott drogokhoz, hiszen rájött, attól nem múlik el a fájdalom, mindössze abban a kábult állapotban csak nem vesz róla tudomást.

Jeremy lassan vánszorgott le a lépcsőn, s talán annál is lassabban nyitott ajtót.

-  Stefan! Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte meglepődve. Nem számított látogatókra, főleg nem a vámpírra. Mostanában csak barátai próbálták kihurcolni barlangjából, bár eme hadjárat csak ritkán járt sikerrel.

- Itt van Elena? – kérdezte idegesen a vámpír, miközben besuhant a házba.

- Nem, nincs. De mégis mi történt? – a fiú aggódott a nővéréért, hisz ismerte a lányt, s sejtette, hogy számára ezek a napok kínkeservesen nehezek lehetnek.

- Eltűnt. Befejezte az átváltozását, és elrohant. Mire észbe kaptunk Damonnel, már túl késő volt. Azt hittem, ide jött. – válaszolta Stefan, miközben kezével össze-vissza hadonászott magyarázásképpen.

Jeremy jégbe fagyva állt a bejárati ajtónál, szeretett volna valamit reagálni az elhangzottakra, de a sokk hatására, miszerint a nővére eltűnt, és ki tudja hol van, vagy hogy egyáltalán jól van-e, képtelen volt egyetlenegy értelmes szót is kinyögni a száján. Mire néhány másodpercnyi csend után nagy nehezen szavak megformálására nyitotta volna ajkait, megcsörrent Stefan telefonja.

- Damon! – szólt bele Stefan idegesen, nem is próbálva leplezni zavartságát.

- Helló, öcsi! Megvan Elena. – közölte a vámpír, a megnyugtató információkat, miközben a lányra pillantott. Stefan megkönnyebbülten sóhajtott fel, s érezte, amint a szorító lánc a szíve körül, nagy zajjal hullik a földre, miközben Jeremynek halványan intett, hogy Damon megtalálta a nővérét.

- Hol vagytok? Jól van? – kérdezte a fiatalabbik Salvatore, most már nyugodtabb hangnemben, bár hangjában még mindig fellelhető volt az aggodalom apró jelei.

- Itt vagyunk a temetőnél. És igen, jól van. Nem támadta meg egy mókus sem. - mondta Damon, miközben Elenára kacsintott, de a lány erre csak egy vállba bokszolással válaszolt, bár mégsem bírta ki, hogy a szája sarka ne felfele görbüljön. – Te merre vagy?

- Jeremyvel vagyok a Gilbert házban. – Hangzott a rövid, de egyértelmű válasz, minek hatására Elenának egy pillanat alatt felcsillant a szeme. Vámpírhallás. Talán ez volt az a képesség, amit hasznosnak talált a lány a vámpírlét során. Hihetetlen sebességgel kapta ki a telefont Damon kezéből, úgy, hogy a férfi a meglepődöttségtől, még reagálni sem tudott a helyzetre.

- Szia, Stefan, várjatok meg, odamegyünk. – szólt bele a telefonba a fiatal vámpír. Boldog volt, hogy láthatja öccsét, hisz tudta, hogy nehéz időkön megy keresztül, és szüksége van valakire, akire számíthat, és rázúdíthatja problémáit. És erre jelenleg talán a nővére bizonyult a legalkalmasabbnak. Mihelyst kimondta ezt a néhány szót, az idősebbik Salvatore dühösen kikapta a kezéből a telefon, és lerakta.

 - Remek, Elena! Menjünk testvérlátogatóba és hagyjuk itt a hullát! – szólt Damon ironikusan, miközben zsebre vágta a telefont. Ezzel a mondattal akaratlanul is sikerült kizökkentenie Elenát a boldogság felhőjéből, és ismét úrrá lett rajta az aggodalom és a bűntudat. Helyzetét újra kilátástalannak találta, s szemeibe ismét könny szökött. Újra köszönthette a fojtogató érzést a torkában, ami nem javított a hangulatán, sőt… 

- Hé… nem úgy gondoltam… - szólt gyengéden Damon, amikor meglátta Elena szomorúsággal teli arcát. Gratulálok Damon, ezt megint elcseszted. – gondolta magában a vámpír. Soha nem akarta megbántani a lányt, de a hosszú évek alatt jól bevett szokásává vált, hogy gyakran előbb cselekedett, mint gondolkodott volna.

- Semmi baj… - szipogta az újdonsült vámpír. – Ez az én hibám, nekem kell helyrehoznom. – suttogta, miközben könnyeivel ádáz küzdelmet vívott. Elena soha nem gondolta magát egy sírós nyafogó lánynak, és nagyon remélte, hogy hamar kinövi ezt a korszakát.

- Nem, nem neked kell helyrehoznod, hanem nekünk. – felelte a férfi, ellentmondást nem tűrően. Nem hagyhatta, hogy a lány magába roskadjon, és ennek az érdekében minden meg is tett.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Miután Damon és Elena elásták a holttestet, kocsiba ültek, és a Gilbert ház felé vették az irányt. Bár Damon nem tartotta jó ötletnek a korai találkozást Jeremyvel, mivel látta, hogy Elena nem uralja még ösztöneit, de bízott benne, hogyha ő és Stefan is ott lesznek, nem történhet semmi baj. A rövid utazás alatt síri csend honolt, Elena fejében viszont káosz uralkodott. Beszélnem kell vele. Muszáj megbeszélnünk a dolgokat. Miért feledtette el velem azokat az emlékeket? Miért nem akarta, hogy emlékezzek rájuk? – gondolatai villámként cikáztak a fejében. Tényleg beszélni akart Damonnel, de egy valami visszatartotta. A félelem. Félt, hogy valami olyasmit hall vagy érez, amit nem lenne szabad. Félt, hogy olyanokról szerez tudomást, amik talán megzavarhatják döntése biztosságában. A mai nap folyamán többször is lett volna lehetősége beszélni a vámpírral, de valami mindig visszatartotta. Akármennyire is próbálta kiverni ezeket a gondolatokat a fejéből, azok újra s újra utat törtek maguknak. Még ma beszélni fogok vele. Muszáj tudnom az igazat. – határozta el végül magában a lány.

Sziasztok!

 Ne haragudjatok, de a következő rész, még sajnos váratni fog magára. Jövő héten versenyem lesz, ezért arra készültem, és este fáradtan, bevallom, írás helyett gyakran az ágyat választottam. Összedobott munkát nem szeretnék felrakni, ezért inkább verseny után fejezem be a rész megírását. :) Tehát aug. 13-án, hétfőn jön az új fejezet! És mégegyszer bocsi a késésért!

Üdv:           
                  Eli

Fanfiction - 2.rész

Sziasztok! Elkészült a 2. rész, remélem ez is elnyeri a tetszéseteket! És mégegyszer meg szeretném köszönni azoknak, akik az előző fejezethez írtak kommenteket :) Lent légyszi pipáljatok! :)

2.rész - Változások

- Mit kérsz? A negatív vagy B pozitív? – dobálta a vérzacskókat Damon egyik kezéből a másikba. Bár neki is nehezek voltak ezek a pillanatok, próbált legalább ő erős maradni. Tisztában volt vele, hogy a siránkozással nem mennek semmire.

Elena arcán a kétségbeesés és a vér iránti undor lett úrrá. Csak állt a Salvatore testvérek között, teljesen magába borulva. Gondolatai örvényszerűen keringtek a fejében, köztük ezernyi apró, bár annál jelentőségteljesebb kérdéssel vegyítve, amikre nem tudott választ adni. De talán nem is akart. Nem akart a jövőre gondolni. Ha csak egy pillanatra is eszébe jutott, egyetlenegy érzelme vette át felette a hatalmat, ez pedig a félelem volt. Félt, az elkövetkezendő napoktól, hónapoktól, de legfőképp saját magától. A vámpírlét legtöbbször megváltoztatja az embereket. A vér iránti vágy beszűkíti tudatukat, s csak eme folyadék irányítja őket. Persze kivétel mindig van, de azoknak belső harcok sorait kellett megvívni, az emberségük megmaradásáért. A lány tudta, hogy nehéz lesz az elkövetkezendő időszak, de reménykedett benne, hogy nem kell majd egyedül átvészelnie. Ott lesznek neki a barátai, szerettei. Gondolatmenetét Stefan érintése zavarta meg a vállán.

- Elena, kérlek! – nyújtotta felé a vértasakot a fiatalabb Salvatore. – Muszáj innod! – mondta alig hallhatóan, majd végigsimított a lány kezén. Elena magára erőltetetett egy hihetőnek nem nevezhető mosolyt, majd kezébe vette a folyadékot.

- Nekem… ez nem megy. – suttogta a fejét rázva. Hangja ezernyi érzelemről árulkodott. De még maga a lány sem tudta, mik kavarognak pontosan a fejében.

- De igen, meg tudod csinálni! Nem vagy egyedül, ezt sose felejtsd el! – szólt bíztatóan Damon.

Igaza van. – gondolta magában a lány. – Damonnek és Stefannak egyedül kellett megbirkózniuk a vámpírsággal. Nem segített nekik senki, teljesen magukra voltak maradva. De nekem itt lesznek a szeretteim. Van kire támaszkodnom, számíthatok rájuk! – folytatta Elena magában. A lány gyengéden elmosolyodott, de ez már nem olyan volt, mint az előbbi. Ez a mosoly még csak nem is hasonlított az előző erőltetett vigyorához. Ez a mosoly igazi volt, és ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy a szája sarka felfele görbült, a szemei is mosolyogtak. Csillogtak, hiszen most már biztosan tudta, hogy nem kell egyedül végigcsinálnia. És ez számára mindennél többet jelentett.

 Lassan kezei közé vette a jövőbeli táplálékforrását, s alig észrevehetően belekortyolt. Hirtelen minden megváltozott. Mintha egy új, teljesen más világba csöppent volna. Érezte, ahogy vámpírfogai felhasítják a bőrét, s a vér hatására előbújnak. Szemei elsötétültek, az erek kirajzolódtak apró, törékeny arcán. Minden olyan más volt. Érzékszervei felerősödtek, hallotta kint a madárcsicsergést, a szél suhogását, amint megmozgatja a fák lombjait. Úgy érezte, mintha újjászületett volna. Bár ez egy bizonyos mértékben ez így is van. Mikor már majdnem kiitta a tasak teljes tartalmát, a rég elfelejtett emlékei villámcsapásszerűen nyilalltak a tudatába. A hirtelen ért sokk hatására eldobta a tasakot, s kérdő tekintetét Damonre szegezte. Míg Stefan értetlenül szemlélte a kialakult helyzetet, az idősebb Salvatore nagyon is jól tudta, mi kavaroghat a lány fejében. Tisztában volt vele, hogy amint a lány vámpírrá változik, vissza fognak térni az emlékei. Elena nem tudta, mit tegyen. Érezte, amint lassan, de biztosan a sírás lesz úrrá rajta. Egyedül akart lenni. Tekintetét továbbra is Damonre szegezte, miközben egy könnycsepp tört utat magának. Amilyen gyorsan csak tudott megfordult, és futásnak eredt. Nem tudta, hova tart, csak szaladt ameddig csak a lába bírta. Az utcára érve egy pillanatra megállt, majd újra vámpírsebességgel a temető felé vette az irányt. Elméjében óriási zűrzavar dúlt, amit már nem bírt tovább elviselni. A temetőhöz érve megállt, s leült szülei sírjához. Bár legbelül szégyellte magát, de már régóta nem járt itt. Csak ült a sír mellett, és zokogott. – Miért ilyen bonyolult minden? – kérdezte magától. Ahogy kezdte kizárni a külvilágot, úgy vették át felette az irányítást az elfeledtetett emlékei.

- Mi volt ez? – kérdezte Stefan, miközben Damon pillantását fürkészte, hátha kiolvas belőle valamit. Valamiért meg volt róla győződve, hogy a bátyja nem fog kielégítő választ adni. És így is lett. Damon csak állt jégbe fagyva, teljesen összezavarodva. Sejtette, hogy ennek nem lesz jó vége.

- Meg kell találnunk! – mondta, majd azzal a lendülettel az ajtó felé vette az irányt.

- Jó, de mégis merre mehetett? – kérdezte Stefan kétségbeesve. Aggódott a lányért. Nem hitte, hogy a történtek utána újra őt fogja választani Elena, s ezért mindent meg fog tenni, annak érdekében, hogy nem veszítse el többet.

- Nem tudom. Te menj a városba, én pedig megnézem az erdőben. – szólt Damon, de nem várta meg a választ, vámpírsebességgel indult meg az erdő felé.

Stefan sem habozott tovább, amilyen gyorsan csak tudott a Gilbert ház felé száguldott, hátha a lány hazament.

Egy szerelmet akarsz, ami felemészt. Szenvedélyt akarsz, és kalandot, és még egy kis veszélyt is. – visszhangoztak Elena fejében az emlékek. Szimpatikusnak találta Damont, sőt vonzónak. Miért kellett elfeledtetnie? Tényleg ezt akarná? Egy szerelmet, ami felemészti? Szenvedélyt és kalandot, egy kis veszéllyel fűszerezve? Ezek csak néhány apró kérdések voltak a sok közül, amikre Elena hiába is próbálta volna a választ megfejteni.

A következő pillanatban már egy másik helyszínen kalandozott, ez pedig a lány szobája volt. Damon állt előtte a nyakláncával a kezében.

Csak ki kell mondanom egyszer. Muszáj hallanod… Szeretlek, Elena. És mivel tényleg szeretlek, nem lehetek önző veled. És ezért nem tudhatsz erről… Nem érdemellek meg. De az öcsém igen. Bárcsak ne kellene elfelejtened. De el fogod… - Elena emlékezett mindenre. Emlékezett arra a könnycseppre, amit Damon hullajtott, s érezte amint az ő arcát is mindjárt ellepi a sós könny. Becsukta a szemét, azzal is próbálta bent tartani a szökni próbáló cseppeket. De mihelyst újra kinyitotta, a könny vízesésként árasztotta el arcát. – Miért? Miért feledtette el velem? Talán... – de még magában sem merte befejezni a mondatot. Félt. A tudatába legbelül egy apró kis szikra férkőzött be, miszerint talán rosszul döntött. S akármennyire is próbálta ezt a szikrát elpalástolni, s figyelmen kívül hagyni, soha nem tudhatta, mikor kap lángra, és kerekedik belőle óriási tűz.

Gondolatmenetéből egy halk, mégis észrevehető reccsenés ugrasztotta ki. Felállt, s egy fiatal lányt pillantott meg, amint a sírok között sétál. Elenát hirtelen olyan érzés fogta el, amit eddig még soha nem érzett. A vérszomj. Tudatát ellepte a sötét köd. Minden, ami eddig számára fontos volt, megszűnt létezni, az egyetlen dolog, ami a figyelme középpontjában állt az a vér iránti vágy volt.

Ne… Elena, ne menj oda! – ismételgette magában, de már késő volt. A lábai már heves iramban trappoltak a lány után, s mire észbe kapott, már belemélyesztette fogait a lány húsába. A vér iránti szomj elhatalmasodott rajta. Nem tudott leállni. De nem is akart. Tudta, hogy minél több vért szív ki a lányból, az annál közelebb kerül a halálhoz, de nem érdekelte. Nem érzett bűntudatot, csak nyelte az életet jelentő folyadékot. Nem törődött mással csak magával. Legbelül talán harcolt az ösztönei ellen, most mégis kevésnek bizonyult. Mire észbekapott volna, már túl késő volt. A lány holtan esett össze.

Ezt meg kell néznetek XD

Oké, ezen szétröhögtem az agyam XD

Delena videó

Sziasztok!

Találtam egy nagyon jó Delena videót, ami a 4.évad előzetese. Természetesen nem hivatalos, egy rajongó csinálta, de nekem nagyon tetszik. Kukkantsátok meg!:)

Fanfiction - 1.rész

Sziasztok!

Nos, végre befejeztem az első részt. Nem mondhatom, hogy zökkenőmentesen ment, de legalább elkészült. Minden építő jellegű kritikának nagyon örülnék, vagy ha van valami jó ötletetek, nyugodtan megírhatjátok kommentben. Légyszi pipáljatok a bejegyzés alján, ha elolvastátok! Köszi előre is!:)

1.rész - Kezdetek

Nem ezt érdemli. Soha nem akart vámpír lenni, és most elvették tőle a döntés jogát. Akárcsak mi, ő is leragadt életének eme, amúgy is gyötrelmes szakaszában, amiből már nem lesz lehetősége kirobbanni. Bár az évek ugyanúgy telnek majd, ő örökre 18 éves marad. Meg kell küzdenie a vér iránti szomjával, és akármilyen nehéz is, nem szabad hagynia, hogy az embersége eltűnjön. Nem hagyhatom, hogy egyedül maradjon, főleg nem most. Biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő hetek és hónapok nehezek lesznek számára, de nem lesz egyedül. Ott leszek vele, és segíteni fogok. Bár ő Stefant választotta, és nekem előbb-utóbb el kell hagynom a várost, de most még maradok. Legalább addig, amíg nagyjából nem rendeződnek a dolgok. – gondolta magában Damon, miközben az ajtó mellett álldogálva bámulta az eszméletlenül fekvő Elenát. A kórház egy elhagyatott részén voltak. A lány egy régi kórházi ágyon feküdt, Stefan pedig síri csendben állt mellette. Szinte érezni lehetett a légkörben a feszültséget, hiszen Elena bármelyik percben magához térhet, ezért sem hagyhatták magára egy pillanatra sem a lányt. De nem is akarták. Mindketten mellette akartak lenni, bármi is történjen. Most nem számított semmi más, csak Elena. Mindkét vámpír könnyes szemmel, aggódó tekintettel várta, hogy a lány felébredjen. Nem tudták, mire számíthatnak a közeljövőben. A vámpírlétet mindenki másképp éli meg, valakinek hosszú évtizedek után sem sikerül teljesen uralni önmagát, míg néhány szerencsés viszonylag hamar meg tanulja kezelni a vér iránti függőséget. Eleinte nehéz, de idővel könnyebb. A már-már óráknak tűnő csendet, egy hirtelen jött nehézkes levegővétel zavarta meg. Elena felébredt.

- Hol vagyok? – kérdezte, miközben lassan felült. Az egyetlen dolog, amit jelenleg érzett, az a hasító fájdalom volt a fejében.

- Kórházban – válaszolta alig halhatóan Stefan, miközben a könnyeivel küszködött. Próbált erős maradni, de ebben a helyzetben, nem látott rá túl sok esélyt.

- De… mégis mi történt? –  Elena legbelül érezte, hogy valami nagyon nem stimmel. Teljesen össze volt zavarodva. Tekintetét Damon és Stefan közt váltogatta, de csak aggódó, fájdalmas szemekkel találkozott. – Kérlek ne kínozzatok, mi történt? Mit keresek itt? – kérdezte újból, mivel az előzőre nem érkezett válasz, s ez egyre inkább félelemmel töltötte el.

 - Amikor elájultál, nem agyrázkódásod volt, hanem agyvérzésed. Csak vámpírvérrel lehetett megmenteni. – suttogta Damon. Arcát a fájdalom borította, ez a nap már nem is alakulhatott volna rosszabbul.

- Sajnálom Elena, de nem tudtalak időben kimenteni a kocsiból. Már… túl késő volt. – felelte Stefan.

Ahogy a szavak lassan értelmet nyertek a lány fejében, kezdett a körülötte lévő világ elhomályosodni. A rettegés és fájdalom hatalmába kerítette, miközben arcán némán folytak a mindent eláruló könnycseppek. Nem akart vámpír lenni. A jövőjét mindig is úgy képzelte, hogy gyermekeket szül, férjhez megy, és boldogan öregszik meg. Úgy érezte minden próbálkozás hiábavaló volt. A szerettei, akik meghaltak, azért, hogy az ő jövőjét valamilyen szinten biztosítsák, mind hiábavaló volt. Örökre 18 éves marad, és ezen már semmi nem tudott változtatni. Vagyis egy dolog tud. Ha nem iszik emberi vért, és azzal nem fejezi be az átváltozást. Viszont ezzel sem térhet vissza régi, jól megszokott életébe, hiszen a vér megvonásával a halált választaná. Elenának hirtelen kérdések hada rohamozta meg a fejét, amikre jórészt még nem volt válasza. Nem tudta, mit tegyen. Most csak egy dologban volt biztos: nem akart tovább a kórházban lenni, úgy érezte muszáj kiszellőztetnie a fejét. A hirtelen jött gondolat hatására felpattant az ágyról, és az ajtó felé vette az irányt. Még mi előtt elhagyta volna az aprócska szobát, Damon állta útját.

- Hova készülsz? – kérdezte.

 - Csak kiszellőztetem kicsit a fejem. Muszáj átgondolnom a dolgokat.

- Elena, most nem mehetsz el. Veszélyt jelentesz máskora, és magadra is. – szólt halkan, miközben lassan végigsimított a lány karján. Elenát az érintés hatására kirázta a hideg, s látta Damon szemében azt, amit eddig nem akart észrevenni. A fájdalmat. Azt a mérhetetlenül kínzó fájdalmat, amit ma nagyrészt ő okozott neki. Nem akarta megbántani a vámpírt, de döntenie kellett. Bár nem volt biztos benne, hogy helyesen döntött, mégis választania kellett. Nem volt ideje átgondolni, hogy mit is érez pontosan, felelnie kellett arra a kérdésre, amit szíve szerint minél tovább húzott volna.

- És akkor mit csináljak? Álldogáljak itt, hátha minden helyre jön? – kérdezte Elena türelmetlenül. Érzelmei hurrikánként dúltak a fejében, amiket már nem tudott kontrolálni.  

- Velünk kell jönnöd a villába. Csak ott vagy biztonságban. – mondta Stefan, miközben próbált nyugodt maradni.

- De… - kezdte Elena.

- Nincs semmi de! Ez nem egy esetleges lehetőség, Elena! Veheted akár kötelező programnak is. – vágott közbe Damon, ellentmondást nem tűrően. Bár szavak helyett csak egy sóhajtást kapott válaszul a lánytól, neki ennyi is elég volt.

Miután beszálltak a kocsiba, a csend átvette az uralmat. Senki nem szólalt meg, Damon némán vezetett, Stefan és Elena pedig az ablakon bámultak kifele, miközben próbálták a saját gondolataikat, ha nem is teljesen, de legalább részben helyre tenni. Damon fejében ezernyi apró kérdés parázslott, amikre nem tudott választ adni. És ezek a kérdések mind egy lány körül forogtak. Egy olyan lány körül, akit szeretett, és bármit megtett volna érte. Ezzel Stefan sem volt másképp, mégis akinek a legnagyobb zűr volt a fejében, az Elena volt. Próbált velük nem törődni, és csak a jelenre koncentrálni, de elhatározni sokkal könnyebbnek bizonyult, mint meg is valósítani. – Mit tegyek?  Éljek örökre vámpírként? Valahogy ez a lehetőség sohasem vonzott. Egyáltalán milyen vámpír lennék? Ez nem lehet igaz, mennyivel könnyebb volt minden régen. – keringtek a gondolatok a lány fejében.

A mindössze néhány percnyi utazás után meg is érkeztek. Mikor Elena belépett az ajtón, a jól megszokott illat fogadta.

 - És meddig akartok itt tartani? – kérdezte a lány, miközben leült a kanapéra.

 - Az rajtad áll! – válaszolt Damon, s odasétált a pulthoz, és mint mindig most is töltött magának egy pohár whiskyt. – Attól függ, hogyan tudod majd kezelni a vámpírlétet.

 - Ki mondta, hogy egyáltalán át akarok változni? – suttogta alig hallhatóan a lány, mialatt a könnyeivel küszködött. Remélte, hogy nem hallja meg senki, de ez egy vámpírokkal teli szobában elég esélytelen.

- Elena, ugye nem azt akarod mondani, hogy…- kezdett bele Stefan.

- Nem tudom, mit csináljak. Teljesen össze vagyok zavarodva. Én… én soha nem akartam, hogy ezt történjen. – nyögte ki Elena, miközben hangja remegett a sírástól. Gyűlölte ezt a helyzetet. Úgy érezte, legszívesebben eltűnne a Föld színéről, és minden rosszat meg nem történt-é tenne.  

- Szóval fel akarod adni? – rivallt rá Damon szikrázó szemekkel.

- Damon, én… nem, csak…

- De igen Elena, fel akarod adni! Miután annyit harcoltál! – üvöltötte Damon. Nem akarta elveszteni a fejét, de az önkontrollban sosem volt valami jó, és nem most szeretett volna rekordokat döntögetni. – Gondolj csak Jeremyre! Mindenkije meghalt, csak te maradtál neki! És képes volnál itt hagyni?

Elenánál itt tört el végleg a mécses. Nem tudott egy szót sem szólni, csak némán folytak a könnyei, mégis legbelül tudta, hogy Damonnek igaza van. Nem hagyhatja magára Jeremyt. Szüksége van rá. Szerette az öccsét, és semmiképp nem akart neki fájdalmat okozni.

Az a néhány másodpercnyi csend, ami ezután következett, a Salvatore testvérek számára egy örökkévalóságnak tűnt. Nem tudták, mi fog következni, csak egyben voltak biztosak: a neheze még csak most jön.

 - Igazad van. – mondta alig hallhatóan Elena. Szeméből még mindig vízesésként folytak a könnyek, de belátta, hogy nem dobhatja el magától az életet. Főleg azok után, amit a szerettei tettek érte.

Válaszként mindkét fiú felsóhajtott. Egyikük sem gondolta volna, hogy ilyen könnyű lesz meggyőzni a lányt. Sok mindenre számítottak, de erre nem.

Bár Damon arca továbbra is gondterhelt volt, legbelül mégis mosolygott. Lehet, hogy Elena nem lehet az övé, de legalább élni fog. És számára ez volt a legfontosabb. Bár már többször is kivívta Elena haragját, mindent a lány életben maradásáért tett. És ez soha nem is fog változni.

Fanfiction

Sziasztok!

Hosszas gondolkodás után, végre elhatároztam, hogy megírom életem első fanfiction-át. A történet a Vámpírnaplók című sorozathoz fog kapcsolódni, azon belül is főként a Delena szállal fogok foglalkozni. Az írás a 3. évad befejező részétől fog folytatódni, bár lesz néhány változtatás:

- Klaus véglegesen meghal

- Caroline-t nem üldözi a tanács, tehát a városban marad

Vajon Elena, hogy kezeli az újonnan kialakult vámpírlétet? Ellen tud állni a vér iránti vágyának, vagy beleveszik a sötétségbe? Vajon megmarad a régi, vagy talán egy egész új Elenát kapunk? Helyesen döntött, amikor Stefant választotta?

Ez csak néhány kérdés a sok közül, amire a fanfictionban választ fogsz kapni. Remélem sikerült felhívni az érdeklődésedet, hamarosan hozom az első részt, addig mindenkinek jó pihenést ezekben a forró nyári napokban.